Itt a prológus!

Sziasztok! Amint látjátok, meghoztam a prológust. Na és minek is a bevezetője ez? Narry Storan fanfiction. Egyik barátnőm irántuk való imádata győzőtt meg arról, hogy irjak róluk. És ma épp eszembe jutott egy ötlet hozzá, ami szerintem egész jó. Ezért megostom veletek, olvasókkal, és várom a véleményeket!
A BLOG HIVATALOSAN MÉG NEM NYITOTT MEG!!! Van két másik blogom, amit írok, szeretném előbb befejezni őket, ez csak amolyan feszültség okozó, és ízelítő. Bár lehet, hogy nyáron majd elkezdem ezt is, mert lesz időm. Nem is fecsegek tovább, jó olvasást! :)

PROLÓGUS
HARRY:

Könnyek áztatták az arcom. Nem bírtam visszafogni a sírást. Jobb kezemben at eesernyőt fogtam, mely megvédett az őszi esőtől. Néztem, ahogy lassan, de egyenletes tempóban cippelik a koporsót. Borzalmas érzés volt. Ott feküdt benne az, aki mindig is az egyik legjobb helyet foflalja majd el a szívemben. Az a szőke, ír srác, aki mindig tele volt élettel, aki minden szituációnak megtalálta a pozitív részét... Akinek nevét sokáig nem tudtam leírni, mert összekevertem egy másikkal. Szerettem azokat a pillanazptokat, amikor mosolyt csalt az arcomra egy-egy hülye kommentjével. Sosem gondoltam volna, hogy ez a mindig vidám tekintetű, energiából kifogyhatatlan ember így végezheti. Egy rossz lépés, egy-két másodperc, egy rossz helyszín, egy rossz idő, és milyen sok dolog múlik rajta. Itt volt előttem az élő példa. Ő annak a kevés embernek volt az egyike, akit teljes szívemből, őszintén szerettem. És szeretni is fogok. Eszembe jutott, mit mondott két hete... "Köszönöm Harry...mindent. Amit valaha is tettél értem, értünk, a családomért. Egy valamire szeretnélek még megkérni. Vigyázz rá...". És utána örökre lecsukodtak szemhéjai. Nem lélegzett már tovább. Az emléket felidézve újra rámtört a zokogás, miközben szépen, lassan elértünk a Ni nevére címezett sírkőig. Eszembe jutott az első találkozásunk... Ha ő akkor nem húzz ki a csávából, már rég holtan, összeverve feküdnék egy sikátori konténerben. Mindent neki köszönhetek. És még csak elmondani sem volt időm.
-Ni, ugye tudod? Te vaga az életemben az egyik legfontosabb személy, és az is maradsz. Köszönök mindent, amit értem tettél és értünk. Szeretlek...-sutottogtam, de az utolsó szót már csak leheltem. Beletúrtam kicsit nedves göndör tincseimbe, majd megállva a földre letett koporsó mellett, kezdtük el hallgatni az anyja beszédét.
-Igazán fiatal ember volt. Kaphatott volna még néhány évet. Sosem tudtam felfogni, hogy lehet valaki annyira önzetlen, mint ő. Aki a szegény virágárustól mindig vett virágot, mégha a következő kukába kis is dobta. Ha valaiknek segítség kellett a tanulásban, szónélkül ment és segített....-elcsuklott a hangja.-Ni...én...én any-anyira szeretlek!-tör ki zokogásban az anaukája, nem tudja befejezni, ezért a férje rögtön ott terem mellette és eltámogatja. A többire már figyelni sem bírtam. Csak meredtem magam elé a sáros,  pocsolyás földre. Miért pont ő? Abból a 10 emberből miért ő lett az az egy? Miért nem engedte az élet neki, hogy feltlálja a gyógyszert. Akkor még mindig köztünk lenne. Visszatért az összes emlék. A barátságunk kezdete, az első, közös buliaink, az első, bizonytalan csókunk. A veszekedések, a meghitt pillanatok. Minden. Még mindig élesen él előttem a kép, amikor először lefeküdtünk. Amikor azzal az átható kék szemeivel nézett rám felülről, miután megszabadított utolsó ruhadarabomtól. Azt mondta: "Ne félj, mert mi egy ember vagyunk, és mindenképp neked akarok jót...". Nem bírtam tovább. Egyre kevesebb levegő jutott a tüdőmbe, az ájulás kerülgetett.
-Nem tudok itt maradni...-hebegtem oda a mellettem állónak. Ő rámnézett Ni-éhez hasonló tngerkék szemeivel, majd bólintott. Elengedte összekulcsolt ujjainkat, én pedig megfordulva elhagytam a helyszínt. Beültem a kocsiba, és száguldottam az utakon. Nem érdekelt a sebbeség korlátozás, most még a börtönben is szívesebben ülnék. Pár óra múlva hazamentem. Melyben mostantól három személy helyett már csak ketten lakunk. Bemenve lekaptam a kabátom, és a cipőm. Páromat a hálószobában találtam meg.
-Annyira hiányzik... Lehet, hogy sokszor kívántam melegebb éghajlatokra, de akkor is a családom része volt, mint te, Haz... El sem tudom képzelni, hogy törtéhzetett ilyen egyik napról a másikra. Szeretem. Nagyon szeretem...-ölelt magához, miután bebújtam mellé az ágyba. Vízszintesen csíkos polójára az én könnyeim szántottak függőlegeseket. Hümmögve adtam neki igazat, majd mellkasára fektettem arcom, azzal a gondolattal, hogy legalább már nem szenved. Apró mosollyal az arcomon ért el a kellmes sötétség.